Anyád lehetnék

Lehetnék, de mindkettőnk szerencséjére nem vagyok. 

Az is lehet, hogy egyidősek vagyunk. Esetleg Te lehetnél az anyám. Vagy az apám.

Sokszor egymásra csodálkoznak a generációk. Én is ilyen voltam? Én is ilyen leszek? Nem tudom megválaszolni ezeket a kérdéseket, de el tudom mesélni azt, hogy én honnan jöttem és hová tartok. Talán így jobban meg fogod érteni Te is a szüleidet, vagy a gyerekeidet. Ki tudja? Tarts velem, nincs veszíteni valód!

Fél évszázada születtem (ezen mindig elképedek) egy hegyek és erdők közé zárt zsákfaluban. Zsákfalu az, ahonnan nincs tovább út, csak visszafordulni lehet. Ez még az elmúlt rendszerben történt, amikor mindenki vadul építette a soha fel nem épült kommunizmust, aminek az előszobája a szocializmus volt.

Minderről én persze semmit nem tudtam akkor. Megszülettem, mert nem volt túl elterjedt a fogamzásgátlás, mert anyám azt gondolta: nem lehet több gyereke és mert abban az időben elvárás volt a két gyerek. 

Tehát megszülettem és amint járni tudtam, nekiláttam az önmegvalósításnak. Például nekivágtam a házunkkal szemben elterülő akácerdőnek. Egyedül és mezítláb, mert akkoriban az volt a menő. Meg én voltam a menő. Meg jövő is, mert mindig megtaláltak a felnőttek. Holott én csak élni akartam a szabadságjogommal, gombát akartam szedni és harangvirágot, játszani a patakban a halakkal, szamócát keresni a tisztáson, lepkét fogni. Ezt a felnőttek kevéssé tolerálták, de én minden alkalommal megléptem, ha nyitva maradt a kapu.

Akkoriban még nem nagyon volt televízió. A mi falunkban is két készülék fordult elő, az egyik természetesen nálunk. Ha valami általánosan országos érdeklődésre számot tartó műsor volt (táncdalfesztivál, sportesemény), akkor a falubeliek hónuk alá csapták a kissámlit és bekopogtak ahhoz a családhoz, ahol volt a bűvös dobozból. Így fordulhatott az elő, hogy olykor 20-30 ember is bámulta a konyhánkban a fekete-fehér képet sugárzó ketyerét.

Emlékszem, ha történetesen jégtáncot közvetítettek, a kommentátor (nevezzük Vitray Tamásnak) igen komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy leírja a jégen sikamló páros ruházatát, annak is főként a színeit. Vitray már akkor sem volt egy divatdiktátor, ezért gyakran ilyen mondatokat lehetett hallani tőle: “A hölgy ruhája felül citromszínű, a szoknya olyan, mint a paradicsomos káposzta és sok apró, csillogó valami van rávarrva.”

Talán ez volt az oka, hogy hamar kifejlődött a fantáziám. Hiszen el kellett képzelni a felül citrom, alul főzelék színekben pompázó ruhát.

Rádió volt szinte minden családban. Esténként körbeültük és hallgattuk a Szabó családot. Adtak persze színházi közvetítést is, ami rádióban minimum vicces dolog. Ugyanis a kommentátornak el kellett mesélnie, mi történik a színpadon, hogyan néznek ki és egyáltalán kicsodák a szereplők, miről szól a darab. Mindezt suttogva, miközben ment az előadás, amit hellyel közzel hallani is lehetett. Ha átmeneti csend állt be a színpadon, a kommentátor üvöltve suttogta az éterbe az eseményeket. “Most a Józsit alakító színész felmászik egy létrára, ami a díszlet bal oldalán látható” “Most a főhősnő a padlón fekve haldoklik” Vicces volt.

De viccesebb volt a valóság. 

Holnap mesélek majd arról, hogyan támadott meg egy óriási liba, elmesélem mi történt, amikor megszólalt a faluban a sziréna és beszélek a kisbíróról is.

Ha Te is akarod.